Zsolnay-féle textilgyűjtemény

Mai bejegyzésünkben maradunk a Zsolnay családnál.
A pécsi Janus Pannonius Múzeum Néprajzi Osztálya a műtárgyak számát tekintve a második legnagyobb néprajzi gyűjtemény az országban. Különösen értékes és archaikus az intézmény 21373 tételt számláló textilgyűjteménye. A kollekció jelentős részét Zsolnay Vilmos két lánya, Teréz és Júlia gyűjtötte a XIX. század utolsó évtizedeiben. A teljes Zsolnay-féle textilgyűjteménynek több mint a fele baranyai és bácskai horvát falvakban gyűjtött műtárgy. A kollekció leginkább viseletdarabokból (ing, szoknya, kötény, alsószoknya, párta, főkötő, öv, lábbeli stb. ), a háztartásban használatos díszített vásznakból (lepedőszél, törölköző, lepedő, asztalterítő, párna stb.), valamint az emberélet fordulóihoz kapcsolódó szertartások textiljeiből (antependium, vőfélykendő, lakodalmi zászló, húsvéti kosár takaró ruha, lakodalmi ajándékkendő, halotti kendő, szemfedő stb.) áll.
A Zsolnay-nővérek tervező munkájuk mellett igen gazdag és eredményes néprajzi gyűjtő tevékenységet is folytattak a Felvidéktől az Adriáig és az Őrvidéktől Erdélyig is. Gyűjteményük nagy részét a kerámia mellett a textília képezte. Gyűjtésük elsődleges célja az volt, hogy a textíliákon fellelhető hímzett vagy szőtt motívumokat későbbi tervező munkájuk során beleálmodják a Zsolnay-kerámiák mintavilágába. Az 1948-as államosítás után a gyűjtemény jelentős részét a JPM különböző osztályai kapták meg, így a népi textíliák (10346 db) a Néprajzi Múzeum leltárába kerültek.
Forrás: Pécs Lexikon, Begovácz Rózsa

Felső képen ünnepi lábbeli viselet. Felső része színesen kivarrt posztó, bőr talppal és sarokkal, magas szárú.
Alsó képen habán kerámia, szintén Mattyasovszky Zsolnay Margit gyűjteményéből.

A pécsi Zsolnay-gyár története

A Zsolnay-gyár 1853-ban Lukafán indult, egy év múlva Pécsre telepített keménycserép –manufaktúrából nőtt ki. Zsolnay Ignáctól fivére, Zsolnay Vilmos 1865-ben vette át a kis manufaktúrát, melyben csupán 3-4 munkás dolgozott. A létszám hamarosan 15-17 főre duzzadt. Vilmos a kis üzemet 1868-ban a cégbíróságnál Első Pécsi Cement, Chamott és Tűzálló Agyagáruk Gyára címen jegyeztette be. A Budai külvárosban sorra felvásárolta a gazdátlan agyaglelőhelyeket a rajta álló épületekkel együtt. Ezekbe költöztek a hazai és távoli vidékekről Pécsre települt cseh, morva, osztrák gyári szakemberek, festők és korongozók. Zsolnay Vilmos önképzéssel tett szert a legnagyobbakkal azonos szintű tudásra. Kezdetben agyagvizsgálatokat is végzett, majd önálló mázkisérleteket folytatott. 1868-ban állították be az első, 12 le-s gőzképeket, ezt hamarosan újabbak követték. 1894-ben egy nagy teljesítményű, 151 lóerős gőzgépet szereztek be, a korongolást, a préselést már géppel végezték. A kezdeti idők téglaégetőjét modern technológiájú, magas tüzű kemencék váltották fel, és csak a pirogránit gyártás érdekében 7 újabb kemencét helyeztek üzembe. 1909-ben a csőgyár 4 égetőkemencével gazdagodott. A század első két évtizedében 8 új kemencét építettek, ezek száma 30-ra gyarapodott. Ezzel a termelés üteme jelentősen felgyorsult, a mennyiség is megsokszorozódott. 1886-ban kályhagyárat hoztak létre, a munkanélkülivé vált környékbeli kályhásoknak is biztosítva a megélhetést. Korábban gyártottak még kőcserépből készült konyhai eszközöket és patika edényeket, valamint szaniter-árut. Az épületkerámia elterjedésének köszönhetően fellendült a falburkoló csempék, a padlólapok, a klinker tégla gyártása. 1891-ben elnyerték a Magyar Posta és a MÁV telefon- és táviroda szigetelő teljes szükségletét kielégítő nagy gyári fejlesztést igénylő megrendelését. A háborús viszonyok miatt a dísz kerámia miatt minimálisra csökkent a kereslet, de a szigetelők iránti kereslet állandósult. Az első világháború után, amikor a termelés a felére csökkent, a postai és vasúti szigetelők gyártása folyamatos volt. A második világháború után is ez mentette meg a gyárat az összeomlástól.

A Zsolnay húzóágazata általában az ipari porcelán, a csőgyártás, a kályhagyártás és az épületkerámia volt. Ezen anyagi hátteret adó biztosíték nélkül a kifinomult művészi képességeket és képzettséget igénylő, rendkívül munkaigényes, magas önköltséggel, gyártási piaci kockázattal terhes Zsolnay díszkerámia sohasem jöhetett volna létre. A XIX. század végére a Monarchia legnagyobb kerámia gyárává nőtte ki magát, a díszmű árú 81 %-át külföldön értékesítették. Biztonságot jelentett Zsolnay számára Erst Wachliss bécsi kereskedővel 1879-ben kötött szerződéses kapcsolata, akinek egyedárusítói jogot adott Bécs, majd Ausztria egész területére.

Párizsban, Londonban és Budapesten és volt Zsolnay-lerakat. Sikerét az újító találmányoknak köszönhette, a porcelánfajansznak, a magas tüzű zománctechnikának, a pirogránitnak és a plutonitnak, valamint az eosinnak. 

A kerámia üzem területén az egymástól eltérő munkafolyamatokat végző gyáregységek egymástól elkülönültek, és önállóan működtek. A gyár üzemmenet közben folyamatosan épült ki, az egyes üzemrészek fecskefészek szerűen kerültek egymás mellé, a bonyolult épületegyüttes üzemeiben korszerű technológiát alkalmaztak. 1872-ben a létszám 30-35, 1882-ben 460, 1899-ben 663 fő volt. Az első világháború után 1923-ban 500 főt kitevő munkáslétszám 1930-ban, a gazdasági válság következtében a felére csökkent. 1935-ben 600, 1940-ben 750 volt a dolgozók száma. 1895-ben megvásárolták a legfőbb konkurenciát jelentő felszámolás alatt álló, budapesti Fischer-féle porcelán-és majolika gyár részvénytöbbségét, és azt Budapest Zsolnay-féle Porcellán Fayence Gyár RT néven Zuglóban új telephelyre költöztették. 1938-ban megvásárolták a nógrádverőcei kerámia üzemet is, 1940-ben pedig bérbe vették a kolozsvári Iris gyárat. Zsolnay Vilmos halála után fia, Miklós, majd az unokák, 1935-től Sikorski-Zsolnay Márta vette át a gyár vezetését. A második világháború, a Zsolnay gyár épületeiben és berendezéseiben jelentős kárt nem okozott. 1945. januárjában tartalék nyersanyaggal beindult a termelőmunka. Bartelüzleteket kötöttek, bolgároktól földpát, csehektől kaolin érkezett porcelán áru ellenében. Állami megrendelésre, a Jugoszláviának szállítandó háborús jóvátétel keretében gyártottak porcelán szigetelőket. A dísztárgyak és a figurák tervezése és gyártása szünetelt, fele-fele arányban oszlott meg a termelés a porcelán szigetelő és az edénygyártás között.

Zsolnay Porcelángyár: 1948. márciusában államosították a gyárat. A pécsi „Zsolnay” Porcelángyár Nemzeti Vállalat nevéből később a Zsolnay szót elhagyták. Budapesti Porcelángyár néven önállósult a Budapesti Zsolnay-féle Porcelán Fayence gyár. A kerámia és porcelángyárak önállósága megszűnt, létrehozták a Finomkerámiaipari Központot. Országos profiltisztítást hajtottak végre, Pécsett maradt a szigetelő, az edény-és csőgyártás, beszünették a nagy hagyományokkal rendelkező díszműáru, valamint a pirogránit, a majolika és a kályha gyártását. Megkezdődtek az ország villamosítását és ipari fejlesztését szolgáló nagyberuházások. 1953-ban újraindították a díszmű gyártást, majd pedig az eozin és a máz feletti festésű porcelánok gyártását. 

1955 után tovább csökkentették a porcelán szigetelők gyártását. Lakossági ellátást szolgált a kályhacsempe-üzem építése, fokozatos fejlesztése. A korábban lebontott fatüzelésű pirogránitégető muffolás kemencéket a régi szakemberek segítségével tervdokumentáció híján emlékezetből építették újjá. A színezéssel mázazott porcelánfajanszot felújították. Ehhez gáztüzelésű kamrás kemence épült, az egyéb díszműtárgyak égetéséhez pedig elektromos kamrás kemencék létesültek. A kályhagyártás helyett külső és belső falburkoló lap és mozaikcsempe készült, a szigetelő gyártást tovább bővítették és korszerűsítették. 1974-ben Mattyasovszky-Zsolnay Margit hozzájárulásával a múlt örökségének vállalása jegyében ismét felvették a Zsolnay nevet. 1982-ben visszanyerte korábbi önállóságát, a termelés nyereségessé vált. 1954-ben 1000, 1965 1450 dolgoztak. 1966 és 1970 között a létszám 1400-1700 fő között ingadozott, 1971 és 1980 között 1800 fő körül állapodott meg. A rendszerváltás után 1991-ben a gyár állami tulajdonú Rt-vé alakult át. A társasági forma nem jelentett tulajdonváltozást, a termelés szerkezete nem változott. 1995-ben lezárult a privatizáció, a főrészvényes a Magyar Befektetési és Fejlesztési Bank lett. A négy fő ágazat –porcelán szigetelő, pirogránit, háztartási edény, dísztárgy – továbbra is megmaradt. 1999-ben a gyárat 4 részre darabolták. Az alapanyag gyártást a Zsolnay Porcelángyár Rt. végzi. Függetlenedett a díszmű- és épületkerámia részleg Zsolnay Porcelánmanufaktúra Rt. néven. A gíárkapukon belüli műemlék épületek fenntartása és felújítása a Zsolany Örökség Kht. feladata lett.  A Zsolnay Porcelángyártól kivásárolta az ipari porcelángyártó kapacitást – névhasználat nélkül – a Cerins Kft, mely 2004-ben jogutód nélkül megszűnt. 2005-ben  az ÁPV a Zsolnay-gyárban lévő csaknem 100 %-os tulajdon- és üzletrészét átadta Pécs városának. 2006-ban a porcelángyár beolvadt a manufaktúrába. 2009-től a gyár a svéd Ikea cég beszállítója lett. A Pécs 2010 EKF program keretében a gyár területén kulturális negyed épült. 

Forrás: Pécs Lexikon, Romváry Ferenc

A csipkékről 1. rész.

Az olasz reneszánsz új  szemléletű tudományos és művészeti fellendülést hozott. Az emberi test szépségének érvényesülésre a képzőművészetben az öltözködés divatját is formálta. Az arc kereteként megjelenő, magasan álló gallér és a ruhakivágásból előtűnő finom len alsónemű fehér színe a külső megjelenésre nagyon előnyösen hatott, és egyre gazdagabb díszítést kívánt. Ebből az igényből fejlődött ki a textilművészet új ága, a csipke, "a reneszánsz legderűsebb alkotása".
Textiltörténeti meghatározása szerint a csipke olyan áttört, lyukacsos anyag, amelynek textúrája adja egyúttal a díszítményét is. Ez a szigorú definíció kizárja a csipkék közül a szövet alapra készült áttört hímzéseket és a recét, amely négyzetes, csomózott hálós alapot ékesít hímzéssel. Az elhatárolás a gyakorlatban, sőt magában a szakirodalomban sem ennyire merev.
Az előállítás eszköze és módja szerint megkülönböztetünk varrott, vert (köznyelven: klöpli), csomózott (makramé), horgolt, kötött és géppel készült csipkét.
A felsoroltak közül a "valódi", azaz művészi csipke csak a két első: varrott és a vert.
A varrott csipke anyaga a fehérített vagy fehérítetlen lenfonal, eszköze a tű. (a XVIII. században ritkán selyemszálat is használtak) A szálhúzásos és a vagdalásos hímzésből fejlődött. Előbbinél csak egy irányban húzták ki a szálakat a vászon alapból, utóbbinál mind a két, azaz vízszinten és függőleges irányban ránc szerűen, kisebb nagyobb üres kockákat képezve a minta igénye szerint. Végül, az alaprácsozatot egy vászonnal alábélelt pergament lapra erősítették és a mintázatát is rárajzolták, amelyet a kontúrok megerősítése után vízszintes sorokban, balról jobbra haladva, egymásba kapaszkodó hurok vagy gomblyuköltéssel varrtak ki. Később ezt a kitöltést a motívumot tagoló, változatos díszöltésekkel gazdagították. A körvonalakat egyes típusoknál sűrűn, relief szerűen körülöltögették. A hézagok áthidalására pálcikákat alkalmaztak.

A vert csipke a valódi csipke másik fajtája. Technikája az előbbinél sokkal bonyolultabb. Míg a csipkevarró egyszerre mindig csak egy fonállal dolgozik, a vert csipke készítésénél legkevesebb négyre van szükség. Művészi fokú elsajátítása hosszú tanulást és gyakorlást igényelt. A csipkeverés a paszományszövésből származik, munkaeszközeik is hasonlóak. A vert csipke készítéséhez szükséges egy négyszögű vagy henger alakú párna, a verőpálcák - orsók - a rájuk tekert fonallal, a pontosan előkészített mintarajz, és a veréseket rögzítő speciális gombostűk. A csipkeverésnek három alapművelet van: a fonás, csavarás (cérnázás) és a "szövés".
A vert csipke sajátos fajtája a guipure. Két általánosan elfogadott formája van. Egyik a paszományra emlékeztet. Rajzát nagy barokkos motívumok és nagy hézagok adják. A csipke összeépült az alapszövettel, plasztikus arany, ezüst vagy még selyemmel is élénkített pompás dekorációt nyújtott.

A francia forradalom kedvezőtlen változást hozott a csipke történetében. Az események megbénították, csaknem megsemmisítették e műipart. A divatáramlatok azután hol elvetik, hol ismét alkalmazzák. Kézi művelése már nem hoz fejlődést, és a gyors léptekben haladó gépipar szinte fölöslegesség teszi. 1819-től Calaisban gépi tüllt gyártanak, 1835 után már mintás gépi tüll is készül, 1860 körül pedig géppel hímzett gépi tüllt is tudnak előállítani.

A csipkék történelmi korszakából való emlékek már aligha kerülnek "piacra". Gyűjtők, ha vannak még egyáltalán, nehezen juthatnak hozzá. Gondozásuk ill. tárolásuk lehetőleg összehajtás nélkül, karton hengerre csavarva a legkíméletesebb, vagy vízszintesen kiterítve, de nem egymásra téve, hanem papírlappal elválasztva. A varrott csipke utánozható. A vert csipkék a maguk nagyon komplikát és időölő munkája miatt nem utánozhatók. A historizmus korában készült varrott csipke-utánzatok felismerése még a szakembernek is nehéz. Itt a teljes bizonyossághoz kétségtelenül korabeli darabbal való komoly összehasonlítás hozhat eredményt.
A technikai forradalom rohanó világában nehéz feladat a csipke művészi értékét megmagyarázni. A női kezek e csodálatot érdemlő műve egyúttal a türelem apoteózisa. Ugyan ki képes ma megérteni, hogy jó 200 évvel ezelőtt létezett olyan fáradságos művészi munka, amely egy év alatt csak 30 cm-nyi csipkét eredményezett? S a készítő hogyan találhatta meg e művészi türelemjáték jutalmát? Mai szemmel nézve nyilván sehogy sem. Hivatástudat és e szubtilis művesség alkotó szenvedélye volt az a hajtóerő, mely az élettelen mintarajzokból csipkeremekeket varázsolt.

Forrás: Régiségek könyve

Válogatás a Zsolnay-gyár védjegyeiből

A pécsi Zsolnay-gyár néhány védjegye 1865-től, a teljesség igénye nélkül.

A kőcserépről

A kőcserép (Steinzeug) kemény, kagylós törésű és nem áttetsző, máztalan vagy többnyire konyhasómázzal bevont agyagáru. Kétféle kőcserepet különböztetünk meg: a durva és a finom kőcserepet.
Különösen Angliában kiterjedt a kőcserépipar, továbbá a Felső-Rajnán és Koblenz körül.
A finom kőcserép a keménycserép és a porcelán közé sorolható, és ez utóbbitól csak abban különbözik, hogy nem áttetsző, valamint hogy máznak nem konyhasót, hanem ólmos mázat alkalmaznak.
A finom kőcserép kategóriájába tartozik az un. Wedgewood-áru is. Ez mesterséges, rendszerint masszában színezett kőcserép anyag keverékből készül.

A kőcserepek egy részét a kékes szürke felület jellemzi, másik részét a fehéres-krémes alapszín, míg a harmadik részt a mély melegbarna szín.
A kőcserépkészítés Németországon és Franciaországon kívül Angliában volt a legnépszerűbb. Már a XVI. század közepétől ismeretes Angliában előállított kőcserép.
Ma már hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a kőcserepek készítésének kora a XV-XVII. század volt, s utána ez a művesség megrendelő hiányában fokozatosan lehanyatlott. Ezzel szemben múzeumainkban és magángyűjteményekben igen sok XVIII-XIX. századi német kőcserép kupa van.
A XIX. században, főleg a porcelán elterjedésével, a kerámiában is a színesség vált uralkodóvá. Érthető, ha a régi korok készítményeivel szemben - melyek a színességet nem kultiválták - a kőedényművességben is megjelenik a színek alkalmazása. Míg a porcelánban a több szín uralkodik, a kőcserepeken a színskála szűk, mindössze egy-két színre korlátozódik, olyanokra, amelyek nem illannak el a kőcserép égetési hőmérsékletén.
A XIX. század végén és a századfordulón a sör elterjedésével igen nagyszámú sörös kupa készült Németország egyes tartományaiban. Ezekből sok bekerült az európai műkereskedelem vérkeringésébe, így jutott hozzánk is. Ezek egyszerű, többnyire geometrikus díszű, fedeles kupák sem képviselnek különösebb értéket, megjelenésük közönséges. szinte minden esztétikumot nélkülöző, ennek ellenére, hangulatossá teszi az otthont. Ezért, ha nincsenek is közgyűjteményeinkben nagy számban képviselve, sok magángyűjtemény őriz belőlük egy-egy darabot.

Forrás: Régiségek könyve

A fazekasságról

Az agyagból készült, majd kiégetett tárgyakat kerámiának nevezzük. A kerámián egyes egyedi darabokat értünk, melyek egyszerű előállításuk, tartósságuk és egyéb előnyös tulajdonságuk miatt az emberiség történetében jelentős szerepet játszanak a mai napig. E tárgyak készítéséve az egyik legősibb kézművesség, a fazekasság foglalkozik. E régi mesterség fejlődése,alakulása az emberi kultúra fejlődéséről is képet ad.
A kerámia alapanyaga az agyag.Megkülönböztetünk zsíros és száraz agyagot az alkotórészecskék nagysága szerint. A zsíros agyag könnyebben formázható, de száradáskor jobban összeszárad, így alakját is jobban változtatja. Ezért "soványítják" pl. kvarccal.

A kerámiatárgyak legnagyobb részét, felhasználásuktól függően, mázzal vonják be. A nyers tárgyakon az égetéskor keletkező lyukakat a mázanyag befedi, felülete sima lesz. Növekszik a tartósság, könnyebbé válik a tisztítás, díszítőértékük megnövekszik, bár elsősorban gyakorlati célokat szolgált régen a mázazás, ugyanis a porózus falon nem engedi át a benne lévő folyadékot. Így a korai edényeket csak belül mázazták. A mázakat a fazekasok alakították, fejlesztették az idők során, és az összetételek sokszor hétpecsétes titkok voltak. 
A keramikának az évezredek során számos fajtája alakult ki, melyeket elsősorban a felhasznált alapanyagok, majd az alkalmazott máz összetétele szerint csoportosítanak.

Tehát a kerámia fajtái a következők:
1. Természetes agyagból készült közönséges fazekas áru, mázatlan cserép.
2. Könnyen, alacsony hőfokon olvadó, áttetsző, színtelen vagy színes ólommázzal borított cserép.
3. Ónmázas, nem áttetsző, fehér vagy színes mázzal borított cserép: majolika, fajansz.
4. Kőcserép: igen keményre égetett, kagylós törésű agyag, melyet rendszerint vékony máz borít.
5. Keménycserép (kőedény). Mesterséges agyagból készült, áttetsző, színtelen máz borítja.
6. Porcelán. Kaolin és földpát keveréke. Magas hőfokon ég ki, máz alatti, máz feletti festéssel díszítik. 
(forrás: Régiségek könyve)