A csipkékről 1. rész.

Az olasz reneszánsz új  szemléletű tudományos és művészeti fellendülést hozott. Az emberi test szépségének érvényesülésre a képzőművészetben az öltözködés divatját is formálta. Az arc kereteként megjelenő, magasan álló gallér és a ruhakivágásból előtűnő finom len alsónemű fehér színe a külső megjelenésre nagyon előnyösen hatott, és egyre gazdagabb díszítést kívánt. Ebből az igényből fejlődött ki a textilművészet új ága, a csipke, "a reneszánsz legderűsebb alkotása".
Textiltörténeti meghatározása szerint a csipke olyan áttört, lyukacsos anyag, amelynek textúrája adja egyúttal a díszítményét is. Ez a szigorú definíció kizárja a csipkék közül a szövet alapra készült áttört hímzéseket és a recét, amely négyzetes, csomózott hálós alapot ékesít hímzéssel. Az elhatárolás a gyakorlatban, sőt magában a szakirodalomban sem ennyire merev.
Az előállítás eszköze és módja szerint megkülönböztetünk varrott, vert (köznyelven: klöpli), csomózott (makramé), horgolt, kötött és géppel készült csipkét.
A felsoroltak közül a "valódi", azaz művészi csipke csak a két első: varrott és a vert.
A varrott csipke anyaga a fehérített vagy fehérítetlen lenfonal, eszköze a tű. (a XVIII. században ritkán selyemszálat is használtak) A szálhúzásos és a vagdalásos hímzésből fejlődött. Előbbinél csak egy irányban húzták ki a szálakat a vászon alapból, utóbbinál mind a két, azaz vízszinten és függőleges irányban ránc szerűen, kisebb nagyobb üres kockákat képezve a minta igénye szerint. Végül, az alaprácsozatot egy vászonnal alábélelt pergament lapra erősítették és a mintázatát is rárajzolták, amelyet a kontúrok megerősítése után vízszintes sorokban, balról jobbra haladva, egymásba kapaszkodó hurok vagy gomblyuköltéssel varrtak ki. Később ezt a kitöltést a motívumot tagoló, változatos díszöltésekkel gazdagították. A körvonalakat egyes típusoknál sűrűn, relief szerűen körülöltögették. A hézagok áthidalására pálcikákat alkalmaztak.

A vert csipke a valódi csipke másik fajtája. Technikája az előbbinél sokkal bonyolultabb. Míg a csipkevarró egyszerre mindig csak egy fonállal dolgozik, a vert csipke készítésénél legkevesebb négyre van szükség. Művészi fokú elsajátítása hosszú tanulást és gyakorlást igényelt. A csipkeverés a paszományszövésből származik, munkaeszközeik is hasonlóak. A vert csipke készítéséhez szükséges egy négyszögű vagy henger alakú párna, a verőpálcák - orsók - a rájuk tekert fonallal, a pontosan előkészített mintarajz, és a veréseket rögzítő speciális gombostűk. A csipkeverésnek három alapművelet van: a fonás, csavarás (cérnázás) és a "szövés".
A vert csipke sajátos fajtája a guipure. Két általánosan elfogadott formája van. Egyik a paszományra emlékeztet. Rajzát nagy barokkos motívumok és nagy hézagok adják. A csipke összeépült az alapszövettel, plasztikus arany, ezüst vagy még selyemmel is élénkített pompás dekorációt nyújtott.

A francia forradalom kedvezőtlen változást hozott a csipke történetében. Az események megbénították, csaknem megsemmisítették e műipart. A divatáramlatok azután hol elvetik, hol ismét alkalmazzák. Kézi művelése már nem hoz fejlődést, és a gyors léptekben haladó gépipar szinte fölöslegesség teszi. 1819-től Calaisban gépi tüllt gyártanak, 1835 után már mintás gépi tüll is készül, 1860 körül pedig géppel hímzett gépi tüllt is tudnak előállítani.

A csipkék történelmi korszakából való emlékek már aligha kerülnek "piacra". Gyűjtők, ha vannak még egyáltalán, nehezen juthatnak hozzá. Gondozásuk ill. tárolásuk lehetőleg összehajtás nélkül, karton hengerre csavarva a legkíméletesebb, vagy vízszintesen kiterítve, de nem egymásra téve, hanem papírlappal elválasztva. A varrott csipke utánozható. A vert csipkék a maguk nagyon komplikát és időölő munkája miatt nem utánozhatók. A historizmus korában készült varrott csipke-utánzatok felismerése még a szakembernek is nehéz. Itt a teljes bizonyossághoz kétségtelenül korabeli darabbal való komoly összehasonlítás hozhat eredményt.
A technikai forradalom rohanó világában nehéz feladat a csipke művészi értékét megmagyarázni. A női kezek e csodálatot érdemlő műve egyúttal a türelem apoteózisa. Ugyan ki képes ma megérteni, hogy jó 200 évvel ezelőtt létezett olyan fáradságos művészi munka, amely egy év alatt csak 30 cm-nyi csipkét eredményezett? S a készítő hogyan találhatta meg e művészi türelemjáték jutalmát? Mai szemmel nézve nyilván sehogy sem. Hivatástudat és e szubtilis művesség alkotó szenvedélye volt az a hajtóerő, mely az élettelen mintarajzokból csipkeremekeket varázsolt.

Forrás: Régiségek könyve