A Zsolnay-gyár 1853-ban Lukafán indult, egy év múlva Pécsre telepített keménycserép –manufaktúrából nőtt ki. Zsolnay Ignáctól fivére, Zsolnay Vilmos 1865-ben vette át a kis manufaktúrát, melyben csupán 3-4 munkás dolgozott. A létszám hamarosan 15-17 főre duzzadt. Vilmos a kis üzemet 1868-ban a cégbíróságnál Első Pécsi Cement, Chamott és Tűzálló Agyagáruk Gyára címen jegyeztette be. A Budai külvárosban sorra felvásárolta a gazdátlan agyaglelőhelyeket a rajta álló épületekkel együtt. Ezekbe költöztek a hazai és távoli vidékekről Pécsre települt cseh, morva, osztrák gyári szakemberek, festők és korongozók. Zsolnay Vilmos önképzéssel tett szert a legnagyobbakkal azonos szintű tudásra. Kezdetben agyagvizsgálatokat is végzett, majd önálló mázkisérleteket folytatott. 1868-ban állították be az első, 12 le-s gőzképeket, ezt hamarosan újabbak követték. 1894-ben egy nagy teljesítményű, 151 lóerős gőzgépet szereztek be, a korongolást, a préselést már géppel végezték. A kezdeti idők téglaégetőjét modern technológiájú, magas tüzű kemencék váltották fel, és csak a pirogránit gyártás érdekében 7 újabb kemencét helyeztek üzembe. 1909-ben a csőgyár 4 égetőkemencével gazdagodott. A század első két évtizedében 8 új kemencét építettek, ezek száma 30-ra gyarapodott. Ezzel a termelés üteme jelentősen felgyorsult, a mennyiség is megsokszorozódott. 1886-ban kályhagyárat hoztak létre, a munkanélkülivé vált környékbeli kályhásoknak is biztosítva a megélhetést. Korábban gyártottak még kőcserépből készült konyhai eszközöket és patika edényeket, valamint szaniter-árut. Az épületkerámia elterjedésének köszönhetően fellendült a falburkoló csempék, a padlólapok, a klinker tégla gyártása. 1891-ben elnyerték a Magyar Posta és a MÁV telefon- és táviroda szigetelő teljes szükségletét kielégítő nagy gyári fejlesztést igénylő megrendelését. A háborús viszonyok miatt a dísz kerámia miatt minimálisra csökkent a kereslet, de a szigetelők iránti kereslet állandósult. Az első világháború után, amikor a termelés a felére csökkent, a postai és vasúti szigetelők gyártása folyamatos volt. A második világháború után is ez mentette meg a gyárat az összeomlástól.
A Zsolnay húzóágazata általában az ipari porcelán, a
csőgyártás, a kályhagyártás és az épületkerámia volt. Ezen anyagi hátteret adó
biztosíték nélkül a kifinomult művészi képességeket és képzettséget igénylő,
rendkívül munkaigényes, magas önköltséggel, gyártási piaci kockázattal terhes
Zsolnay díszkerámia sohasem jöhetett volna létre. A XIX. század végére a
Monarchia legnagyobb kerámia gyárává nőtte ki magát, a díszmű árú 81 %-át
külföldön értékesítették. Biztonságot jelentett Zsolnay számára Erst Wachliss
bécsi kereskedővel 1879-ben kötött szerződéses kapcsolata, akinek egyedárusítói
jogot adott Bécs, majd Ausztria egész területére.
Párizsban, Londonban és Budapesten és volt Zsolnay-lerakat.
Sikerét az újító találmányoknak köszönhette, a porcelánfajansznak, a magas tüzű
zománctechnikának, a pirogránitnak és a plutonitnak, valamint az eosinnak.
A kerámia üzem területén az egymástól eltérő
munkafolyamatokat végző gyáregységek egymástól elkülönültek, és önállóan
működtek. A gyár üzemmenet közben folyamatosan épült ki, az egyes üzemrészek
fecskefészek szerűen kerültek egymás mellé, a bonyolult épületegyüttes
üzemeiben korszerű technológiát alkalmaztak. 1872-ben a létszám 30-35, 1882-ben
460, 1899-ben 663 fő volt. Az első világháború után 1923-ban 500 főt kitevő
munkáslétszám 1930-ban, a gazdasági válság következtében a felére csökkent.
1935-ben 600, 1940-ben 750 volt a dolgozók száma. 1895-ben megvásárolták a
legfőbb konkurenciát jelentő felszámolás alatt álló, budapesti Fischer-féle
porcelán-és majolika gyár részvénytöbbségét, és azt Budapest Zsolnay-féle
Porcellán Fayence Gyár RT néven Zuglóban új telephelyre költöztették. 1938-ban
megvásárolták a nógrádverőcei kerámia üzemet is, 1940-ben pedig bérbe vették a
kolozsvári Iris gyárat. Zsolnay Vilmos halála után fia, Miklós, majd az unokák,
1935-től Sikorski-Zsolnay Márta vette át a gyár vezetését. A második
világháború, a Zsolnay gyár épületeiben és berendezéseiben jelentős kárt nem
okozott. 1945. januárjában tartalék nyersanyaggal beindult a termelőmunka.
Bartelüzleteket kötöttek, bolgároktól földpát, csehektől kaolin érkezett
porcelán áru ellenében. Állami megrendelésre, a Jugoszláviának szállítandó
háborús jóvátétel keretében gyártottak porcelán szigetelőket. A dísztárgyak és
a figurák tervezése és gyártása szünetelt, fele-fele arányban oszlott meg a
termelés a porcelán szigetelő és az edénygyártás között.
Zsolnay Porcelángyár: 1948. márciusában államosították a
gyárat. A pécsi „Zsolnay” Porcelángyár Nemzeti Vállalat nevéből később a
Zsolnay szót elhagyták. Budapesti Porcelángyár néven önállósult a Budapesti
Zsolnay-féle Porcelán Fayence gyár. A kerámia és porcelángyárak önállósága
megszűnt, létrehozták a Finomkerámiaipari Központot. Országos profiltisztítást
hajtottak végre, Pécsett maradt a szigetelő, az edény-és csőgyártás,
beszünették a nagy hagyományokkal rendelkező díszműáru, valamint a pirogránit,
a majolika és a kályha gyártását. Megkezdődtek az ország villamosítását és
ipari fejlesztését szolgáló nagyberuházások. 1953-ban újraindították a díszmű
gyártást, majd pedig az eozin és a máz feletti festésű porcelánok gyártását.
1955 után tovább csökkentették a porcelán szigetelők
gyártását. Lakossági ellátást szolgált a kályhacsempe-üzem építése, fokozatos
fejlesztése. A korábban lebontott fatüzelésű pirogránitégető muffolás
kemencéket a régi szakemberek segítségével tervdokumentáció híján emlékezetből
építették újjá. A színezéssel mázazott porcelánfajanszot felújították. Ehhez
gáztüzelésű kamrás kemence épült, az egyéb díszműtárgyak égetéséhez pedig
elektromos kamrás kemencék létesültek. A kályhagyártás helyett külső és belső
falburkoló lap és mozaikcsempe készült, a szigetelő gyártást tovább bővítették
és korszerűsítették. 1974-ben Mattyasovszky-Zsolnay Margit hozzájárulásával a
múlt örökségének vállalása jegyében ismét felvették a Zsolnay nevet. 1982-ben
visszanyerte korábbi önállóságát, a termelés nyereségessé vált. 1954-ben 1000,
1965 1450 dolgoztak. 1966 és 1970 között a létszám 1400-1700 fő között
ingadozott, 1971 és 1980 között 1800 fő körül állapodott meg. A rendszerváltás
után 1991-ben a gyár állami tulajdonú Rt-vé alakult át. A társasági forma nem
jelentett tulajdonváltozást, a termelés szerkezete nem változott. 1995-ben
lezárult a privatizáció, a főrészvényes a Magyar Befektetési és Fejlesztési
Bank lett. A négy fő ágazat –porcelán szigetelő, pirogránit, háztartási edény,
dísztárgy – továbbra is megmaradt. 1999-ben a gyárat 4 részre darabolták. Az
alapanyag gyártást a Zsolnay Porcelángyár Rt. végzi. Függetlenedett a díszmű-
és épületkerámia részleg Zsolnay Porcelánmanufaktúra Rt. néven. A gíárkapukon
belüli műemlék épületek fenntartása és felújítása a Zsolany Örökség Kht. feladata
lett. A Zsolnay Porcelángyártól
kivásárolta az ipari porcelángyártó kapacitást – névhasználat nélkül – a Cerins
Kft, mely 2004-ben jogutód nélkül megszűnt. 2005-ben az ÁPV a Zsolnay-gyárban lévő csaknem 100
%-os tulajdon- és üzletrészét átadta Pécs városának. 2006-ban a porcelángyár
beolvadt a manufaktúrába. 2009-től a gyár a svéd Ikea cég beszállítója lett. A
Pécs 2010 EKF program keretében a gyár területén kulturális negyed épült.
Forrás: Pécs Lexikon, Romváry Ferenc
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése